Keress receptre vagy hozzávalóra

Részletes kereső

2006. január 16. Otthon az, ahol a szeretet lakik

Ká és én néhány napos számkivetettség, bizonytalanság-érzés, dobozolás és költözés után új otthonra leltünk. Nem is akárhol. A szüleimhez költöztünk, abba a gyerekszobába, ahol két évtizeddel ezelőtt minden délután az ablakpárkányon üldögélve a tollaimat a felismerhetetlenségig összerágva arról álmodoztam, hogy egy nap híres író vagy rockzenész leszek.

Noha azóta felnőttem, és nem jelent meg egyetlen könyvem vagy lemezem sem, meggyőződésem, hogy az álmodozás hasznos dolog. Hiszem, hogy mindannyian meghatározott céllal jövünk a világra, amire gyermekként talán még emlékszünk. Ezért akarunk tűzoltóvá, ólomkatonává vagy vadakat terelő juhásszá válni - természetesen csak képletesen. És ez az a pillanat, amikor első ízben rátérhetünk a helyes útra, amit nem sokkal korábban magunk jelöltünk ki. Persze később is adódnak lehetőségek a korrekcióra, de kérdés, hogy akkor meglépjük-e vagy egyszerűen elmegyünk majd a lehetőség mellett?

13 éves voltam, amikor megkaptam az első gitáromat, egy ébenfekete, fémhúros, akusztikus gitárt. Kottát olvasni ugyan nem tudtam, de ez sosem zavart terveim megvalósításában. Minden élő-mozgó és gitározni tudó embert addig nyúztam a környezetemben, amíg tanítani nem kezdtek. Mértéktelenül gyakoroltam, a fémhúrok pedig könyörtelenül szaggatták az ujjaimon a bőrt. Iszonyúan fájt, sőt annyira égetett, hogy néha szabályosan csillagokat láttam. De nem adtam fel, hiszen a zenélés olyan elemi szükséglet volt számomra, mint a levegő. Az iskolát utáltam, és csak arra vártam, hogy hazamehessek gyakorolni. Kitartásomnak végül meg is lett az eredménye: néhány hónappal később csúnya bőrkeményedések díszítették az ujjaim végét, de kedvenc együtteseim számait el tudtam pengetni. Leírhatatlan öröm volt számomra, hogy rajongásig szeretett dalaim mostantól a saját gitárom húrjai közül csendültek fel úgy, akkor és annyiszor, ahogy én akartam. Felfordult az életem, ettől kezdve nem érdekelt semmi, csak a gitározás. Órákon át próbáltam újra és újra ugyanazt a számot néhány gyertya pislákoló fényében, és majdnem mindig ébren talált a kelő Nap. Másnap persze majd elájultam a suliban, de nem érdekelt. Kerestem a hozzám hasonló megszállottak társaságát. Végül elértük, hogy mindig változó formációban ugyan, de elektromos gitárokkal, szaxofonnal, dobszerkóval, mikrofonokkal és erősítőkkel régi bérházak dohos, sötét, tojástartókkal szigetelt pincéjében gyakoroltunk - immáron igazi bandaként. Bár legtöbbször sosem jutottunk addig, hogy saját számainkat véglegesítsük és majdnem mindig csontig fagytam a hidegben, boldog voltam és egyre jobban hittem, hogy egy nap híres zenészként kereshetem majd a kenyerem.
S hogy hogyan futottam mégis zsákutcába? Talán az évek múlásának természetes velejárójaként mellénk szegődő félelmek ültettek bogarat a fülembe. "Biztos megélhetés", "diploma", "nőnek való hivatás", "rendes szakma" - csengtek a fülembe az oly sok kétséget okozó kérdések, és egyre jobban eltávolodtam az álmaimtól. Hányatott iskolai éveim után (melyek külön fejezetet érdemelnek), egyszer csak döntöttem: sarokba állítottam a gitárom, és beálltam a biztonságot jelentő diplomáért küzdők népes táborába. A vizsgaidőszakok, nyári gyakorlatok, nyelvtanulás és a mellettük végezhető demoralizáló diákmunkákkal telt zsibbasztó évek mellett megfeledkeztem az álmaimról és a gitárjaimról, amelyek csendesen ácsorogtak a sarokban. A diploma kézhezvételekor nem éreztem semmit. Itt van, ez kell az élethez, hát örüljetek, gondoltam gúnyosan az emberek elvárásoktól megcsömörlött világára... aztán szép lassan felengedtem, és az ablakban füstölve megpróbáltam pozitívan szemlélni a nagybetűs életet. 
S hogy mindez hogy került felszínre? Talán a költözéssel. Az ismerős kert, a gyermekszoba falai szinte megállás nélkül suttogtak, rég elfeledett emlékképek, illatok, színek és fények hasítottak belém. És újra a kezembe került az első gitárom. A húrjai persze elöregedtek, és a festék is megkopott rajta. De ahogy kézbe vettem, újra a régi bizsergést éreztem az ujjaimban. A tüzet, az örömöt, az életszeretetet, amit magzatkorom óta érzek minden egyes pillanatban. A szomorúság rég elszállt, hiszen a szeretteimben, a gyerekekben, az otthonban, az írásban és a kézművességben még a zenélésnél is nagyobb örömömet lelem. A gitárt pedig megtartom a családomnak. Remélem, hogy a hangszer és néhány gitárszóval kísért, rég elfeledettnek hitt dal Ká-nak és a leendő gyermekeinknek annyi örömet okoz majd egyszer, mint annak a szőke, álmodozó, 13 éves kislánynak, aki rendíthetetlenül hitt abban, hogy az álmai egyszer valóra válnak...

Miközben gyerekkori élményeimmel szórakoztattam a kedvesemet, a kezem is járt, így néhány napon belül szépen minden csomagot kipakoltunk. Közben Ká összeállította az egyetlen saját bútorunkat, egy frissen vásárolt bordó kanapét, amelyet gondosan a szerelem-sarkunkba állítottunk. Picit ugyan kisebb, mint a franciaágyunk, de legalább jobban összebújhatunk álmunkban. A vicc az, hogy éjjelente, ha felkelünk, képtelenek vagyunk tájékozódni a sötétben. Fel kell teljesen ébrednünk ahhoz, hogy ne a kisház alaprajza járjon a fejünkben...

A nap jó híre, hogy a kantin is otthonra lelt, ezért megérkezésünk örömére Anya és én ünnepi ebédet készítettünk. Villámgyorsan elkészíthető levest, sajtos húst és burgonyafánkot készítettünk, hogy ne a konyhában teljen a nap.
Póréhagymaleves sajtgombóccal. Hozzávalók: 1,5 liter erőleves (kockából), 1 szál póréhagyma, 1 tojás, 2 csapott evőkanál liszt, 5 dkg finomra reszelt sajt, só, bors, szerecsendió. Elkészítés:
1.) Az erőlevest felforraljuk, beletesszük a megmosott és felkarikázott póréhagymát és 5 perc alatt puhára főzzük.
2.) Sajtgombóc: a tojást egy csipet sóval felverjük, beleteszünk egy csipet szerecsendiót és egy kis őrölt borsot. Hozzáadjuk a lisztet, és alaposan átkeverjük, majd beleszórjuk a finomra reszelt sajtot, és addig keverjük, amíg egy homogén masszát kapunk.
3.) A masszát forró vízbe mártott kanállal a levesbe szaggatjuk, és mire a gombócok feljönnek a felszínre, el is készül a leves.

Pirított pulykamell filé sajtszószban. Hozzávalók: A sajtszószhoz: 14 dkg vaj, 4 evőkanál liszt, 20 dkg reszelt sajt, 1 liter tej, 2 csipet ételízesítő, 1 csipet szerecsendió.
A sült pulykamell filéhez: 50 dkg pulykamell filé, 4 dl tej a hús beáztatáshoz), liszt + 1 teáskanál ételízesítő + 2 csipet bors a panírhoz, a sütéshez margarin, só
Elkészítés:
1.) A pulykamell filét néhány órára tejbe áztatjuk. Lecsöpögtetjük, kiklopfoljuk, és mindkét oldalát besózzuk. Egy leveses tányérba lisztet teszünk, hozzákeverünk 2 teáskanál ételízesítőt és egy csipetnyi borsot. A húsok mindkét oldalát megforgatjuk benne. Kb. fél kocka margarint megolvasztunk egy teflonban és a húsok minkét oldalát pirosra-ropogósra sütjük benne. A húsokat lecsöpögtetjük és egy jénai tálra helyezzük.
2.) Elkészítjük a sajtszószt: A vajat kislángon megolvasztjuk, hozzákeverjük a lisztet, és addig kevergetjük, amíg a lisztes vaj felhabosodik. Lehúzzuk a  tűzről és fokozatos kevergetés mellett lassan hozzáöntjük a tej felét. Célszerű habverőt használni, hogy a mártásunk ne sűrűsödjön be. Visszatesszük a gázra és hozzáadjuk a sajtot, majd a maradék tejet is. Megszórjuk ételízesítővel és egy kis szerecsendiót.
3. A húsokra ráöntjük a sajtszószt és a tálat a sütőbe tesszük, amíg elkészülnek a burgonyafánkok. Tálalás előtt előmelegített sütőbe tesszük 10 percre és máris fogyasztható.

Burgonyafánk. Hozzávalók: 25 dkg liszt, 15 dkg áttört, főtt burgonya, 4 dkg vaj, 4 tojássárga, 0,5 dl tej, 2 dkg élesztő, olaj a sütéshez. Elkészítés: A hozzávalókat összedolgozzuk, bedagasztjuk és megkelesztjük. Ha megkelt, átgyúrjuk, és lisztezett deszkán kinyújtjuk, majd fánkokat szaggatunk belőlük. A kiszaggatott fánkokat egy konyharuhával letakarjuk és kis ideig tovább kelesztjük. Forró olajban megsütjük a fánkokat. (nagy lángon, gyorsan!) A fánkok egyik felét fedő alatt sütjük, a másikat fedő nélkül. Szűrőkanállal kihalásszuk a kisült fánkokat, és törlőkendőre szedjük, hogy ne legyenek olajosak. Forró, sajtszószos, pirított pulykamell filékkel tálaljuk.

Az anyukámmal készített finomságok hibátlanul sikerültek. Utána még nagyon sokáig beszélgettünk a gyertyák fényében. Történetek keltek életre egy különös kislányról, a bátyjáról, a szüleiről, a nagyszüleiről, Carlitosról (a bolondos kandúrjáról), Tekiről és Tekiláról (a teknőseiről) és még sok más dologról. Az otthon melege szinte perzselő volt. Könnyezve nevettünk és meséltünk egymásnak órákon át. Ká szemmel láthatóan jól érezte magát, és megnyugodott, hogy új otthonra leltünk. Mielőtt elaludtunk átölelt és azt mondta, Mirza, már tudom, miért mondtad, hogy olyan szülő szeretnél egyszer lenni, mint ők.

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>       

Ezek is érdekelhetnek

Friss