Meggyőződésem, hogy tud főzni. 17 év alatt végül is megtanulhatott… Áltatában őrült hangerővel ordíttatom a rádiót (Titusz ilyenkor „köcsögít”, azaz hátra vágja a füleit, mintha fájna neki, amit hall), és megkezdem konyhai tevékenységemet. Közben persze folyamatosan magyarázok Titusznak, aki hol érdeklődve, hol unottan bámulja ügyeskedésemet.
Pikk-pakk alkotok, utálok órákon át a konyhában szütyörögni. Így aztán, pikk-pakk nekiálltam a fokhagyma leves elkészítésének: megpucoltam 12 gerezd fokhagymát (csak nem fordulunk fel ennyitől?), és bedobáltam őket az aprítógépbe (mert nem tudok szépen darabolni, fokhagymanyomóm pedig még nincs). Egy fazékban alig 2 kanál olívaolajon megpirítottam a fokhagymát, majd rászórtam 2-3 evőkanál lisztet, végül felöntöttem fél liter erőlevessel. Na jó, vízzel. (de utána dobtam az erőleves kockát, és akkor már végül is ugyanaz, nem? A horror itt kezdődött. A fazékban úgy összeállt a liszt és a majdnem erőleves, mint a glett. Vagy gitt? Mindegy. Hozzáöntöttem még vagy 3 deci tejet és lelkesen kavargattam.
Titusz unottan bóbiskolt, azt hiszem lelkiekben már lemondott rólam és a készülő vacsoráról. Ami azt illeti, egy kicsit én is. Teríteni kezdtem és arra gondoltam, talán egy sajtos melegszendvics megmentené Ká előtt a becsületem. Közben elkészült a levesem. Megsóztam, borsoztam, és legnagyobb megdöbbenésemre valami elképesztően jó íze volt! És krémes állaga. Csak azok a fránya csomók ne úsztak volna a tején. Jajj-jajj-jajj! Mit kell ilyenkor csinálni? Pánikhangulatban fel s alá jártam a konyhában, felzavarva ezzel szunyókáló segítőmet, amikor egyszerre csak villámként hasított belém a felismerés: a teaszűrő! Egy mozdulattal átszűrtem rajta a levest, majd gyorsan megpirítottam és felkockáztam két szelet korpás kenyeret, és reszeltem egy csomó sajtot, plusz összevágtam egy kis lilahagymát és ezzel szervíroztam a levest, és bekiabáltam a szobába: Gyere gyorsan, kééééééész vagyooook!
Szívdobogva vártam Ká kritikáját. Mert kritikus ám, de még mennyire! (igaz, nem tehet róla, mivel szűz az aszcendense) Szóval leült, belekanalazott a levesembe, majd rám nézett, széles mosolyra húzta a száját, és azt mondta: Mirza, ez valami EMBERTELEN jó!
.jpg)
